Európában számos vízimalom díszítette a folyók mentén fekvő falvak, városok látképét. E malmok eredete a római korba nyúlik vissza, hazánkban a 12. század óta ismertek. Szlovákia mai területén elsősorban a Duna és a Vág partján találhattunk belőlük jó párat. A 19. század második felében még több mint száz vízimalom működött 21 településen (pl. Vajkán 15, Bodakon 14, Somorján 13, de volt vízimalom olyan településeken is, amelyek ma már messze esnek a folyóktól, mint pl. Nagymegyer, Balony, Dercsika, Kisudvarnok, Hodos vagy Kislúcs). A vízimalmok szerkezetét a víz sodrásának erősségéhez igazították. A Dunán és a Kis-Dunán alulcsapós, a gyorsabb folyású hegyi patakokon felülcsapós vízimalmokat építettek. A malomépület állhatott cölöpökön rögzítve a vízen, úszhatott a vízen – ez az ún. "hajómalom”, illetve állhatott a víz mellett. A Csallóközben mindhárom fajta ismeretes és használatos volt. Úszó malmok főleg Bodakon, Vajkán, Bősön, Szapon és Medvén működtek. Ma már csak a Kis-Duna partján álló jókai és tallósi malom, valamint Pozsonyeperjesen néhány cölöpmaradvány hirdeti e malmok valamikori fénykorát. A molnárok ügyesen hasznosították a nagy vízhozamú folyamok, folyók vízi energiáját, a vizet rávezették a vízkerékre, amely forgásával áttételeken keresztül mozgásba hozta a gabonát megőrlő malomkerekeket. Ezek a nagyszerű építmények azonban idővel egyre inkább veszítettek jelentőségükből, helyüket elfoglalták a gőzmalmok, majd később a motorral hajtott és elektromos malmok.
