A halászat mellett az állattenyésztés, s ebből fakadóan az állatok legeltetése és megőrzése is Kukkónia ősi mesterségei közé tartozott. Pásztornak lenni bizalmi állást jelentett, hiszen az állatok őrzőjén múlott a rábízott jószág, s vele együtt gazdájának sorsa is. Épp ezért a mezei emberek, vagyis a pásztorok, kanászok, csikósok és juhászok nagy megbecsülésnek örvendtek. Beszéltek az állatok nyelvén, s gyógyításukhoz is konyítottak, ráadásként a zenélést sem vetették meg. Közülük került ki a falu dudása.
A pásztorok gyakran családostul vállalták a munkát, egymás között osztozva a marhák, lovak és disznók őrzésén. Ha a pásztor egyedül volt, segédeket, azaz bojtárokat fogadott maga mellé. Az ártéri területeken kezdetben csak szilajtartás létezett, azaz az állatok egész évben a településektől távol, általában vízzel körülvett területeken legeltek. Később megjelentek az istállók is. Kukkónia kövér árterein magyar szürke marha, fekete szőrű mangalica, parlagi ló, valamint pödrött szarvú racka juh legelt, melyet a 18. századtól a gyapjújáért kedvelt merinói fajta váltott fel.
A pásztorok eszköztárából nem hiányozhatott a karikás ostor, a hosszú nyelvű ostor és a Csallóközre is jellemző csörgősbot sem. Emellett sokaknak dudája is volt, melyet főleg jeladásra használtak. A dudának Kukkóniában is varázserőt tulajdonítottak, s úgy gondolták, jó dudás csak abból lehet, aki az ördöggel cimborál. Fámák keringtek az ágy alá dobott, s önmagától játszó dudákról is. A duda ősi hangszer volt, melynek delejező hangja az ösztönökre hatott, s hallgatóit ritmusos, ösztönös táncba hívta. Ráadásul a nóták szövege sem épp virágnyelven íródott. A duda az úri házak kedvelt szórakoztatóeszközéből vált fokozatosan a legszegényebb rétegek mulatságává. A csallóközi állattenyésztés átalakulása és a szövetkezetek létrejötte a dudazene és a szabad pásztorlét végét jelentette. Varázslattal átszőtt történeteik, arcpirító nótáik emléke ma már csak a legidősebb nemzedék néhány tagjának meséiben él.
