A mangalica alig egy évtizede érkezett meg újra a magyar köztudatba, s azóta mind nagyobb népszerűségre tesz szert. Lehet a mangalicát nem szeretni, mert zsíros, mert kevés a húsa, ráadásul az is zsíros. És ugyanezen tulajdonságai miatt isteníteni is lehet – én most ezt teszem.
A csallóközi embert nem szokta csak úgy meglegyinteni a gasztronómia szele. Hidegen hagyják őt a molekuláris gasztronómia vívmányai, nem kíváncsi a tányéron állagok és formák játékára. A mangalica viszont jött, látott és győzött, s a Csallóközben is valóságos rajongótábort szerzett magának. Miben rejlik a mangalica különlegessége?
A mangalica a Kárpát-medencében őshonos sertésfajta, amit őseink évszázadokon keresztül ridegtartásban neveltek. A mangalica ugyanis sűrű, göndör szőrzetének köszönhetően télen-nyáron kedvére túrhatja a földet a szabad ég alatt, nem esik bántódása. Sőt! Épp a hidegben eltöltött időszaknak köszönhetően alakul ki rajta az a bizonyos, híresen vastag zsírréteg. Ezt a zsírt eleink sütéshez és főzéshez is használták, de sok esetben akár a mindennapokban használatos eszközök, szappan, gyertya vagy krémek, kenőcsök is készültek belőle. S ami az előnye, az lett hosszútávon a veszte is.
A modern zsiradékok térhódításával, a finomított növényi olajok tömegtermelésének köszönhetően a mangalicák mellékvágányra kerültek. Nem volt rájuk szükség, hiszen amiben olyan jók voltak – a zsír előállítása – a modern korban feleslegessé, sőt eladhatatlanná vált. Nem beszélve arról, hogy mangalicát tartani jóval költségesebb folyamat, mint sima sertést. Míg a házi sertésnek akár 10-12 kismalaca is születhet egy alomba, addig a mangalicának jó, ha 7-8. Ugyan igénytelen állat, viszont jóval több időre van szüksége, mint az üzemi sertésnek, hogy vágósúlyát elérje. Ezek a tények, illetve néhány, a fajtát is súlytó betegség is hozzájárult ahhoz, hogy a kilencvenes években hazájában a mangalica szinte teljesen kipusztult. Egy-két példánya maradt csupán hírmondónak.