Ahogy közeleg a tél, egyre nagyobb lesz a csend. Hiszen elmennek az énekeseink. A falevelek elszégyellik magukat, és lehullanak. Potyog a sok makk, s az állatok – a mókusok, pelék – összegyűjtik ezeket az odújukba. Óriási mennyiséget halmoznak fel!
A hörcsögök a földeken szintén rengeteg gabonát össze tudnak hordani! Készülnek a téli időre, és szorgosan gyűjtögetnek – meséli nekünk Zoltán, miközben az Öreg-Duna medréhez igyekszünk. Azt mondja, ahol épp sétálgatunk, ott a Duna áradáskor a fejünk búbjáig érne. Most igazából a medrében sétálhatunk.
Iszapos, mocsaras területen járunk, ahol síri csend honol. Csak a kisebb-nagyobb kagylók ropogását halljuk a lábunk alatt. Tappancsokra lelünk!
– Ez, ni, a rókáé! Ez pedig a hódé! – mutatja nekünk Zoltán. Mi pedig azon mókázunk Edével, a fotóssal, hogy majd mikor a róka és a hód visszatér, ők is megvizslatják a miénket?! Sokak szerint a szunnyadni készülő természet szomorú és lehangoló. Mekkora tévedés!
Nincs annál szebb, mint amikor megnyugszik az életet adó tér körülöttünk. Szinte érezni, ahogy álomba merül: kopár a táj, kevesebb a zaj, elcsendesül minden. Az állatok rejtekhelyet keresnek maguknak, hogy téli álmot aludjanak.
Gyakran a fiatal egyedek összeverődnek, hogy felmelegítsék egymást a hűvös időkben. Az élet lelassul. A kisebb vizek befagynak, a halak iszapos, hínáros helyre húzódnak, majd egyhelyben maradnak. Mintha megdermednének.
Részlet Derzsi Bernadett és Dömötör Ede Vizeskönyv című kötetéből