Amióta az eszemet tudom, az angyalok minden december 24-én hatalmas, illatos és ragyogó karácsonyfát hoztak nekünk, mely alatt szép betlehem állt. Ádám – Éva napján, azaz december 24-én böjtöt tartottunk: vagyis hús nem, csak hal került a tányérunkra.
Ebédre anyu mindig savanyú lencselevest tálalt. A ponty már 2-3 nappal előtte a fürdőkádban úszott, várva, hogy édesapám szakértő mozdulatait követően majonézes krumplisaláta kíséretében szenteste az asztalra kerüljön. Vacsora után pedig csengőszóra megtelt a fa alja ajándékokkal. Mert a Jézuska úgy látta, hogy jó gyerekek voltunk.
Mióta férjnél vagyok, ezeket a szokásokat próbálom otthon is következetesen tartani: az élő fát 24-én díszítjük, és az ajándékozásra is aznap kerül sor. A lencselevest rajtam kívül senki sem szereti, így helyette már délben rántott halat (általában harcsafilé, mert abban nincs csont) és krumplisalátát eszünk. A vacsorát pedig gálánsan kihagyjuk, vagyis jobban mondva: cukorral pótoljuk.
Édesanyám rokonságával központi helyen gyűlünk össze – a nagyszülői ház kis szobájában alig értjük egymás szavát. Mindenki hoz egy jó nagy tál süteményt, a nagyi pedig mákos és diós kaláccsal vár bennünket. Szerinte sose sikerül, szerintünk meg mindig. Férjem családjában pedig szokásban van a mendikálás, azaz 24-én este a családok sorra látogatják egymást. Minden háznál énekelünk egy karácsonyi éneket (pl. Pásztorok, pásztorok vagy Mennyből az angyal), majd leülünk beszélgetni és kóstolgatni.
Régi korok karácsonyainak emléke elevenedik meg ilyenkor, elhunyt szeretteink is részesei lesznek az ünnepnek, ahol sírva-nevetve figyeljük, ahogy a legfiatalabb, beszélni még alig tudó nemzedék türelmetlenül, átszellemült arccal intéz támadást a karácsonyfa és az alatta lévő hívogató ajándékok ellen.