Veszélyben a fák és a part menti aljnövényzet, a Duna menti élővilág... Ahol víz van és vízpart, ott biztosan megjelennek a part menti rágcsálók: a hódok és a nutriák.
A hód őshonos volt nálunk, de a nutria (vagyis a mocsári hód) Dél-Amerikából került hozzánk. Ma már nyilvánvaló, hogy túlszaporodásuk rengeteg kárt okoz a természetben. A vízparti fákat és a part menti aljnövényzetet lassacskán tönkreteszik.
Pedig néhány évtizeddel ezelőtt a hód majdnem kipusztult nálunk. 1988 szeptemberében a Hét című hetilap azt írta, hogy az utolsó hódot a Csallóközben 1858-ban ejtették el.
"A dunai hód végső kipusztulása rendkívül gyorsan zajlott le. Az emberi zsákmányszerzés a túlvadászás, az értékes gerezna és hódpézsma birtoklása a hódok teljes kipusztulásához vezetett. Mondhatnónk, hogy a dunai hódoknak csaknem hírmondójuk sem maradt." – írta dr. Stolmann András.
A hód a 20. századra szinte teljesen eltűnt, csak a hetvenes években sikerült visszatelepíteni őket. Az illetékesek szerint a hód őshonos létét helységneveink is igazolják, mint a csallóközi Nemshódos vagy az árvai és lipóti Bobrov, Bobrovček, Bobrovec települések.
A régi szép időkben a hód egyenesen főúri eledelnek számított. Főként a böjt ideje alatt fogyasztották, egyházi zsinat ajánlotta "hal" gyanánt a híveknek.
Eme hatalmas rágcsáló csakis növényi táplálékot vesz magához. Sőt mi több, a hódfarkat eleink igazi ínyencségként fogyasztották, amit számos, ma is fennmaradt hódfarokrecept bizonyít. Apropó: a hód a "biohúsa" miatt valószínűleg ma is a trendi étkek listáján szerepelne. S hogy nem így van, annak egyetlen oka az, hogy nálunk védett állat.
Részlet Derzsi Bernadett és Dömötör Ede Vizeskönyv című kötetéből