Állatokat tartani ma már falun is bűnnek számít. Pedig 25-30 évvel ezelőtt még Somorja közepén is vígan kapirgáltak a tyúkok és röfögtek a malacok a maroknyi családi házas porta udvarán. A környező panel lakóinak sem volt egy csúnya szavuk sem, sőt, disznóöléskor inkább összefutott a nyál a szájukban, s a nyakunkra jártak, van-e eladó finomság. Hát, bizony nem volt. Nagy volt a család, sokfelé kellett osztani szegény csonit. Teltek-múltak az évek, kikoptak az állatok nagyanyámék udvarából, s a panellakók is egyre finnyásabbak lettek. Voltak, akiknek már a kutyaugatás is zavarta a kényes fülét. Fő, hogy a gyereküket aztán öltöztethető zsebkutyával lepték meg.
Na de, az ember már csak ilyen, és falun se különb. Már ott is zavarja a szag meg a zaj. Például a kakaskukorékolás rendszeres résztvevője a falusi perlekedéseknek. Kivesztek a háziállatok a falusi portákról, s itt most nem a macskákról és a kutyákról beszélek. Nagyítóval kell tyúkot, kacsát, libát keresni, a disznó meg egyenesen unikumnak számít. (Ebben, persze, óriási része van a nagypolitikának, amit most inkább nem részleteznék.)
Mi egészen kivételes helyen lakunk, mert a hátsó szomszédnak birkái vannak. A szomszéd ugyanis megörökölt egy régi házat, jó nagy kerttel, amivel viszont nincs ideje foglalkozni. Így hát kitűnő stratégiát eszelt ki: minden év tavaszán vásárol három birkát, amiket a kertben tart. A birkák fokozatosan karban tartják a területet, így a gazdának nem sok dolga akad vele. Év vége felé pedig, mikor a friss táplálék már elfogy a kertből, a birkák levágásra kerülnek, s a családi étlapot színesítik.
Tavaly nyáron férjem korszakalkotó ötlettel állt elő: mivel szerinte nálunk rengeteg a konyhai hulladék és a maradék, tartsunk tyúkokat, ők majd eltakarítják, ami ehető. Húztam a számat, húztam, de emberemet nem tudtam meghatni. Az ötletet tett követte, s a kert végében tyúkudvart kerített, ólat tákolt. Csakhamar beköltöztette a lakókat is, egy tucatnyi gyárban nevelkedett tyúkkezdeményt. Szegények nem is tudtak mit kezdeni a friss zölddel, a zöldségek héjával vagy épp egész magvakkal, csak a gyári tápon járt az eszük. Kellett vagy egy hónap, mire hozzáedződtek az új étlaphoz. Próbáltuk őket a nagyobb térhez is hozzászoktatni: kiengedtük őkelméket a füves udvarra és a kertbe is.
Rájöttünk, hogy a tyúk bizony az ínyenc fajok közül való, értő gonddal válogatja ki a friss hajtásokat és a legjobb falatokat. Nem beszélve arról, hogy nagyon jól aknásítja a zöldterületek mellett a térkövezett részeket is. Ezek ismeretében döntöttünk: a tyúk bizony a tyúkudvarba való.
Tojni nagyjából egy hónappal az érkezésük után kezdtek, először egészen aprócska tojásokat. Kisfiam is élénk érdeklődést mutatott irántuk. Felhúzta a gumicsizmáját, majd kis kosárkával a kezében ment, hogy begyűjtse tojásokat. Eltartott egy ideig, mire megtanulta, hogyan kell a tojással bánni. Hogyan kell megfogni ahhoz, hogy ne loccsanjon szét a kezében, vagy a többi közé tenni úgy, hogy a már begyűjtött tojások ne sérüljenek. Mert bizony, volt, hogy folyt a tojás a kosárból.