A tölgynemzetségnek a világon csaknem félezer faja ismert, Európa 25 fajjal büszkélkedhet, a Kárpát medencében 7, nálunk 4 faja őshonos.
Lassan növő, kezdetben tetemes erdőápolást igénylő faj, erdészeti véghasznosítása – vágásérettsége 120 évnél kezdődik – szemben mondjuk egy 25 éves vagy 40 -60 éves vágásfordulójú nemesnyárassal vagy akácerdővel. Mindenképpen meghálálja a türelmet, mert faanyaga „aranyárban” mérhető, ami nem véletlen, ismerve a felhasználhatási lehetőségeket. Kiváló tulajdonságokkal bír úgy műszaki mint esztétikai téren. A tölgy fája a világ legkelendőbb faanyagai között számontartott áru. Felhasználható a bútoriparban, vagon- és hajógyártásban, kádártermékekben (hordógyártás), de a legtartósabb szoborfaragványok is tölgyből készülnek.
Itt említem meg, hogy elődeink előszeretettel és nagy szakértelemmel használták fel a - modern kifejezéssel szólva – mélyépítészetben, hiszen feljegyzések tanúskodnak róla, hogy Amszterdam máig csodált építészeti remekei, Velence épített örökségének gyöngyszemei immár évszázadok óta tölgyfatörzseken nyugszanak.
Azonban nemcsak maga a fája használható fel, hanem minden „porcikája“: termésével, a makkal disznókat etettek – ez volt a makkoltatás. A már említett öregapám, aki egyébként falusi disznóölő volt, tehát szakértője a témának, óva intett bennünket unokákat, hogy levágás előtti disznajainak ne sok makkot hajigáljunk be az ólba, mert a zsírolvasztáskor „futni fog” a zsírja (az olvasztó katlanfazékból).
Szintén ő tőle láttam, hogy ha nem volt bekészítve elegendő alomnak való szalma, a tölgylevél kiváltotta azt, sőt, magas csersavtartalmának köszönhetően fertőtlenítő hatást is kifejtett. Gyógyhatását a népi istápolás kamatoztatta és mindezt a modern tudomány is bizonyította.
Fekete Zoltán, bősi erdész tollából
