Mikor a Csallóköz „az árvíz torkában volt”…
Ma, mikor elkerüli tájainkat az árvíz riogató réme, sokunknak elképzelhetetlen az egykor élt csallóközi ember félelme a nagy esőzések, pusztító természeti jelenségek, dühödt széllel kísért viharok miatt. A szigetet hajdan körbeölelő, ezernyi érrel behálózó Duna szeszélyeit sokszor próbálták megzabolázni az évszázadok során – a töltésekkel, gátakkal védett egy-egy szakasznyi biztonság az emberfeletti munka dacára azonban számtalan esetben nem jelentett végül erős és biztos védelmet a lakosságnak.
1740–41-ben például Bőst pusztította nagy árvíz, amely természeti csapást komoly járványt is kísérte – erről az akkori bősi plébános, Makai Gábor is beszámol: „(Az időjárás) pusztulást hozott ránk a szelekkel, amelyekkel december 20-án olyan szörnyű mértékben uralkodott, hogy sok ezer embernek okozott kárt, ehhez járult akkora árvíz, hogy láttán azt mondhattad volna: tenger az egész! Ugyanis december 24-én valóban olyan hevesen dühöngtek a vizáradatok, hogy csaknem mindent elmerítettek. (...) A terméketlenség sötét hona nehezedett rá vidékeinkre (...).”
„Rohadt szegle – Welterwinkel” – így nevezték hajdanán Csallóközben azt az irányt (amely többnyire az északnyugati volt), ahonnan a nagy esők, zivatarok jöttek.
Akkoriban úgy vélték, ahogy az egyik krónikás lejegyezte, hogy a Csalló vagy Csalóköz magát a nevét is a Duna és Vág sokszor kártékony és „tsaló” kiöntéseiről kapta.
Persze, egyben áldás is volt a víztől elzárt Aranykert, hiszen „a' vitéz Szellemű magyarnak paripa, marha, vadászat, halászat kellett. Itt nevelhetett ö, szép tsikókat, gulyákat, e' szénával bövölködö földön: ellensége ellen védhette magát Lován – marhája, táplálta Húsával, Tejével – múlathatta magát a' sok vad madarak', állatok' vadászásával, 's a' halak, csíkok, rákok fogdozásával.”
Később a már összeérő, nagyobb gátrendszer a legtöbb esetben megoltalmazta a csallóközieket. 1821-ben írják, hogy „Feltáji Csallóköznek nagyobb lévén a' népessége, hamarább eszmélt, az' előtt árvíz torkába vólt, és hanokkal tellyes földjének a' Duna árjaitól való megoltalmazására.
Nemes Po'sony Vármegye Tisztviselői ditséretes példáját adták a' szorgalmatosságnak, jó rendnek, 's felvígyázásnak: melly szerént az ez előtt 30 's több Esztendőkkel vizlakta, és sokszor megkárosíttatott Feltáji Csallóközt, Samarján felyül kezdve, a' Bösi határig, a' Duna mentében, széles, és sok helyen három ölnyi magasságú töltésekkel oltalmazza, az ottan megáradó Dunának pusztító és dühös habjai ellen. Ennek köszönheti Feltáji Csallóköz, főképpen, hogy árvizeket többé nem látván kivévén ha a' jég megtolúl, nem tsak szántóföldjeiben, 's barom legelőiben kárt nem vall; de még zsombokot és tsádét termett hanjai, és motsárjai is, kövér kaszáló rétekké változtak el.”
1845-ben azt írja a Budapesti Híradó, hogy „Hazánk szerencsétlen tájai közé bízvást sorozhatjuk a Pozsony és Komárom megyékben a Nagy- és Kis-Duna által beszigetelt Csallóközt, mely ezelőtt minden áradáskor a Duna dühének esett áldozatul. Újabb időkben lakosai irtózván a sok vizveszélytöl, töltések által kívántak magukon segíteni, de e töltések nem birnak erősséggel sem kívánt magossággal ’s igy a kívánt sikert nem nyujthaták. Ezt leginkább a komárommegyei vagyis alsó-Csallóköz érezvén, hogy magát a Duna árja ellen tökéletesen biztosítsa, igen nagyszerű révtöltéseket emelt; azonban ezek által a felső és sajátlag fakadó hó és eső által itt igen öszvegyülni szokott vizek kifolyásai eltemetvék, ennélfogva kénytelen vala alsó-Csallóközünk vizeresztö zsilipekről gondoskodni, mellyek egyes helységek által el is készíttettek; de a szükséges felügyelés hiánya miatt néhány évi fenállásuk után nagyrészben ismét a Duna martalékivá lettek.”
Még a 20. század elején is számtalan dunai ér, vízfolyás szabdalta össze a tájat – még Dunaszerdahely határában is komppal kellett akkoriban átkelni –, azonban ma a Csallóközben élő kései utódok számára talán már elvesztette értelmét a víztől, az ártól való félelem.
Mégis, mégis: a természet nem hagyja pihenni félelmeinket – gondoljunk csak 1968-ra, mikor ismét tengerré változtatta a Csallóközt az évszázad árvize…
Nagy Attila helytörténész