Csallóközi történetek sorozat
Csallóköz lidércei 1. rész
Csallóköz története során számos mesebeli alak vagy rémség népesítette be a hajdani lápos-mocsaras vidéket.
Neuhold János Jakab írta 1734-ben a Medicus Hungaricus, seu tractatus medicus, de morbis Hungarorum patriis című munkájában, hogy a Csallóközben akadnak olyan vénasszonyok, „kik ha megharagszanak valakire, megbűvölik azokat, és akkor tojásokat hánynak”...
A boszorkányok mellett tündérek a táltosok, boszorkányok, garabonciások, sárkányok mellett a feljegyzésekben ott találjuk a lidércet, vagy ahogy a Csallóközben nevezték, az iglicet is. Sok esetben az iglic rokona mint „tüzesember” lép elénk a történetekben…
A Csallóköz nagy néprajzkutatója, Csaplár Benedek írta le, hogy a nép a lidércet a Csallóközben iglicnek nevezi.
„A falusi pórok nagyobb része állítja, hogy saját szemeivel látott Iglicet a légben röpülni, s ekkor úgy néz ki, mint egy tüzes nyomórud, hosszú farka van, gyorsan röpül, tüzet szór maga körül, s a kéményen röpül be a házba, hová kincseket hord. – Származik pedig kakas-tojásból, de embernek kell kikölteni és pedig a hóna alatt hordozva azt a tojást, ha kikelt, sótalan kásával tartják titkon a házban, s meg is fésülik, azonban mindig igen pilledt nyomorék csibe-alakban van és szüntelenül csipog, éjjelenként aztán el-eltünik s hordja a pénzt.”
A légben repülő iglicek „rokonai” a tüzesemberek, akik Ipolyi Arnold Magyar Mythológiájának leírása szerint nem bent a faluban, hanem a határban nyugtalanítják a népet.
„Ezek azokból lesznek, kik mások földeit elszántották, mások birtokát elmérték, mesgyéket meghamisítottak, határköveket és táblákat alattomban áttettek határjárásnál hamisan esküdtek stb. ezeknek lelkeik tüzes sziporkák vagy tüzes golyók képében bolyongnak künn a határban, és leginkább azon a helyen tartózkodnak, hol valaha igazságtalanságot elkövettek. A tüzesemberek senkit sem bántanak, s úgy látszik, csak az emberek nyugtalanítására, háborgatására, ijesztgetésére kárhoztatvák de gyakran úgy megtréfálják az embert, hogy a félénkek majd nem kétségbe esnek.”
Nagy Attila helytörténész
