A járványhelyzet miatt egy teljesen új helyzetbe kerültünk. Kötelezően távolságot kell tartanunk egymástól. Hogyan kerülhetjük el az elszigetelődést? Miért fontosak az emberi kapcsolatok? Rossz anya vagyok-e, ha olykor szükségem van arra a bizonyos „énidőre”? Lehet-e még ugyanolyan az életünk, mint a covid előtt volt? Minderre Mészárosné Dr. Lampl Zsuzsanna egyetemi docens, szociológus, újságíró, író válaszol.
A távolságtartás akár elszigeteltséghez is vezethet. Miként kerülhetjük ezt el?
Az igaz, hogy az elmúlt időszakban sok családtagunkkal, barátunkkal nem találkozhattunk személyesen, vagy legalábbis nem olyan gyakran, mint azelőtt, de szerencsére vannak eszközök, amelyek segítették a kapcsolattartást. Többektől hallottam, s magam is ezt tapasztaltam, hogy olyan emberekkel is felhívtuk egymást kölcsönösen telefonon, akikkel már rég nem beszéltünk, nem azért, mert nem akartunk, hanem mert valahogyan mindig rohant az idő. Hát, most mintha megállt volna, s előtört belőlünk az aggódás. Emellett sok olyan ember megbarátkozott az internetes kapcsolattartás lehetőségeivel is, akik korábban ódzkodtak ettől. A Skype-on kívül további nagyon egyszerűen működő és ingyenes lehetőség állt rendelkezésre, hogy ne csak halljuk, hanem lássuk is egymást. Nem kellett tehát teljesen elszigetelődni. További jó eszköz volt a természetjárás, sportolás, a kinti mozgás bármilyen fajtája. Én három éve rendszeresen gyalogolok és nordicozok, s tapasztaltam, milyen sokan kezdték el ugyanezt vagy a futást, mégpedig kortól függetlenül. Az első hullámot falun éltem át, nem Pozsonyban, ahol lakom, és reggelenként, amikor gyalogolni mentem, az utam egy szürkemarhacsorda mellett vezetett el. Már messziről láttam a szelíd, legelő állatokat. Ők is visszanéztek, mintha bólogattak volna. Ilyenkor mindig elfogott valami gyerekes öröm, s körülölelve a friss mezei illattal éreztem, hogy része vagyok a természetnek és egy nálamnál magasabb rendű tervnek és akaratnak. S ha az ember képes olyan állapotba kerülni, illetve tudatosan olyan állapotba hozni magát, hogy ezt átérezze, akkor nincs elszigetelve.
Vannak, akik egyébként is egyedül élnek. Az elmúlt időszakban ők talán még nagyobb magányra voltak „ítélve”. Járhat-e ez bármilyen következménnyel? Ha igen, hogyan tudunk segíteni rajta?
Az biztos, hogy akinek tényleg nincsen senkije, az most még magányosabbnak érezhette magát. Ugyanakkor azok az emberek, akik egyedül élnek, de nem magányosak, ugyanúgy élhettek, s biztosan éltek is a fentebb említett lehetőségekkel, amennyiben volt rá módjuk, mint bárki más. Ők ugyanúgy tarthattak, s biztosan tartottak is legalább telefonos vagy internetes kapcsolatot a különélő gyermekeikkel, rokonokkal, (volt) kollégákkal vagy az egyedül élő gyermekek a szüleikkel, barátaikkal. A másik dolog, hogy nagyon rugalmasan különböző kezdeményezések születtek az egyedülálló idősek vagy betegek fontos szükségleteinek kielégítésére, hogy csak néhány példát említsek: élelmiszer, valamint gyógyszerek kivétele és házhoz vitele, ellátásuk arcmaszkokkal, legalábbis a kezdeti időkben, újságvásárlás, újság- és könyvkölcsönzés. Az biztos, hogy aki érző ember, az most tényleg tapasztalhatta, milyen fontosak a jó kapcsolatok, milyen jó, ha van, akihez fordulhatunk, de az is, ha segíthetünk. A járványhelyzet egyik tanulsága, hogy tartsuk fenn, tudatosan ápoljuk a kapcsolatainkat. S a lelki egészség megőrzése szempontjából az is fontos, hogy rendet tartsunk. Ugyanúgy ápoljuk magunkat, mint korábban, amikor munkába jártunk, s a környezetünkben is legyen rend, mert a külső és a belső rend szorosan összefügg. Nagyon igaz, hogy „rend a lelke mindennek”.
A járványhelyzet leginkább az emberi kapcsolatoktól fosztott meg bennünket. A legtöbben éreztük is ennek óriási hiányát. Miért fontos, hogy ebben a nehéz időszakban se feledkezzünk meg egymásról?
Igen, a fentebb elmondottak ellenére azért tudatosítjuk, hogy az élő emberi kapcsolatot a mobil vagy a számítógép által közvetített nem tudja teljesen pótolni. Megölelni, megérinteni egymást, beszívni a szeretteink ismerős fluidumát igazán csak személyes találkozáskor lehet. Én úgy gondolom, hogy ebben a nehéz időszakban nem megfeledkeztünk egymásról, hanem épphogy tudatosítottuk, mennyire szükségünk van egymásra. Például sok fiatal, aki távol él a szüleitől, akár külföldön, alig várta, hogy hazajöhessen, hiszen miután ott is minden bezárult, egyszeriben hazavágytak. Vagy akik azért költöztek távolabb a szülőktől, mert attól tartottak, hogy azok folyton bele akarnak majd szólni a felnőttéletükbe, rádöbbentek, mennyire hiányzik a segítség. Azok viszont, akik egymáshoz közel élnek, tapasztalhatták, hogy milyen jó az, ha miközben ők dolgoznak – mindegy, hogy otthonról vagy bejárnak a munkahelyükre –, van, aki ingyen felügyeli az óvodás, kisiskolás gyermeküket, esetenként megfőz, mentesíti őket olyan mindennapi munkáktól, amelyeket korábban átvállalt az iskola, az étterem. Igen, érdemes elgondolkodni azon, hogy amennyiben nincs a felnőtt gyermek és a szülők nemzedéke között valami áthidalhatatlan ellentét, viszály, ellenségeskedés, akkor el kell felejteni a legtöbb amerikai film által sugallt modellt, hogy „menj minél messzebb az öregektől”. Mert vannak nekünk saját, kipróbált modelljeink is. Nem azt mondom, hogy általánosan vissza kellene hozni a többgenerációs együttélés modelljét, hiszen annak is megvannak a hátrányai, s nem is mindig kivitelezhető, hiszen tényleg vannak mindenbe beleszóló szülők vagy összeférhetetlen fiatalok, meg aztán nem mindenhol van elég munkalehetőség a fiatalok számára. De azért azon nem ártana elgondolkodni, hogy amennyiben van rá mód, csak olyan távolságra költözzenek egymástól, hogy amikor vagy az egyik vagy a másik – vagy amint most volt, hogy mindkét nemzedék – segítségre szorul, akkor ott legyenek egymásnak.
Sokat hallani az „énidőről”. A bezártság alatt sokan, főképp az anyukák vágytak arra, hogy egy kicsit egyedül legyenek, hogy magukkal tudjanak foglalkozni. Kevesen merik viszont ezt bevallani, mert ettől rossz édesanyának érzik magukat. Önzőség vagy létszükséglet az énidő ebben a teljesen megváltozott életben?
Az „énidő” egy modern téma. A szociológiai irodalomban a hatvanas évektől jelenik meg, amikor kezd rövidülni a munkahét, s vele csökken a munkaidő, és növekszik a szabadidő. Az énidő tulajdonképpen a szabadidőnek az a része, amikor az ember azt csinál, amit akar, pontosabban, azt csinálja, ami kiteljesíti őt. Természetesen mindenkinek szüksége van arra, hogy néha csak magával lehessen, kikapcsolódjon a hétköznapi körforgásból. Igen, vannak pillanatok, percek, órák, napok, amikor az anya is szeretne kikapcsolódni. Ez nem baj, nem szégyen, ettől nem rossz anya. S itt megint csak az az ideális, ha van, aki segít neki. Először is, ha van az anya mellett egy férfi, aki ideális esetben az apa kellene, hogy legyen. Aztán vannak a szülők, és vannak esetenként mások is, akár fizetett gondozók. Viszont szeretnék rámutatni az énidő egy másik aspektusára. Manapság egyre idősebbek az anyukák. Minél idősebben szülünk gyereket, annál nehezebb feladni a korábban megszokott életet, ráadásul egy harmincas anya hamarabb kimerül, mint egy huszonéves, s ez ugyanúgy vonatkozik az idősebb apákra is. S természetesen az idősebb szülők szülei is idősebbek. Nem mondom, hogy nincsenek kivételek, de általában így van. Na most ezek az anyukák, akik felnőttéletük nagy részét, akár tíz-tizenöt évet úgy töltöttek, hogy maguk szabták meg, mikor mit csinálnak, hirtelen belecsöppennek az anyaságba, szembesülnek azzal, hogy van egy ember, aki totálisan tőlük függ, sokszor begörcsölnek, bepánikolnak. Egy csomó mindenen idegeskednek, ami a fiatalabb anyának talán eszébe sem jut. Nem tudják laza, természetes módon élni az anyaságukat, sokan minden apróság esetén az internetet bújják, mintha nem bíznának önmagukban, a saját női, anyai erejükben. És ettől is csak kifáradnak. Ilyenkor jön az, hogy kell az énidő. Ami érthető. Viszont tudatosítani kell, hogy vannak az életben helyzetek, amikor az énidő nem úgy telik, ahogy elképzeljük vagy akarjuk, vagy ahogyan korábban volt, hanem ahogyan azt a helyzet hozza. És ilyenkor szembe kell nézni magával a helyzettel, és elfogadni, hogy most ez a feladatom, és ez a feladat – ez esetben az anyaság – is az épülésemet, kiteljesedésemet szolgálja, akkor is, ha ez egy teljesen más kiteljesedés, mint amiben eddig volt részem.
A legtöbben azt várjuk, hogy mikor kapjuk végre vissza a régi életünket. Lehet még ugyanolyan az életünk, mint a járvány előtt volt?
Szeretném hinni, hogy igen, de sajnos, nem hiszem. De ezzel is meg kell tanulni élni. A legfontosabb, hogy nem a kiskapukat kell keresni – például bemegyek az üzletbe, ahol pillanatnyilag kötelező a maszk, de amint senki sem lát, lehúzom, vagy az sem érdekel, ha látnak, akkor is vagyok olyan pofátlan, hogy az orrom alá tolom –, hanem betartani a magunkat és az egymást védő szabályokat, akkor is, ha valaki nem hisz bennük. Mert itt nem arról van szó, hogy én mit hiszek, te mit hiszel, hanem arról, hogy a mi országunkban is meghalt covidban 12 ezer ember. Ez az egyetlen tény. Meg az, hogy mi még létezünk. Adjunk hálát érte, és tanuljunk meg óvatos örömmel élni.
Kukkónia PT
