A téllel beköszönt a társas vadászatok ideje. Vaddisznóhajtáshoz is ilyenkor vannak a legjobb körülmények: a lomb már lehullott, s az örökké nedves laposokban megfagyott a víz.
Amint a vadászok elfoglalják a kijelölt lőállásukat, megindulnak a hajtók, s egyre szűkítik a kört. A vaddisznók intelligens állatok, s ahhoz, hogy a sűrűből kiugrasszák őket, sok hajtóra és kutyára van szükség. A hajtóknak is van saját vezetőjük, aki több szárnyba igazítja el őket. Mindegyiknek megvannak a maguk irányítói, akiknek kitűnő helyzetismerettel kell rendelkezniük, hiszen sem a nyílt terepen, sem a nádasban vagy a bozótosban nem tévedhetnek el. A megadott jelre az elálló vadászok megtölthetik fegyvereiket, s nem marad más dolguk mint várni a vadat. Ugyanúgy elállók kerülnek a hajtók mögé is, a ravaszabb disznókhoz. A tapasztaltabbak ugyanis képesek áttörni a hajtósoron, így őket hátul is érheti meglepetés.
Csallóközi kuriózum, hogy nem csupán a hajtóknak, de a malacoknak is kitűnő terepismeretük van: a vízfolyások, a mocsaras részek és a kis, dunai szigetecskék megkönnyítik a menekülést számukra. A disznó ugyanis egyáltalán nem fél a víztől, és szinte biztosra vehető, hogy arrafelé iramodik. Télen ez veszélyeket hordoz, hiszen a törékeny jég beszakadhat a súly alatt, s a vad a jég alá kerülve pusztul el.
A hajtók ügyeskednek, s a vadászok sem a hantlövők közül valók. A disznük sorra puskavégre kerülnek. A sikeres vadászok töretet kapnak, vagyis az elejtett állat vérébe márott gallyat, melyet a kalapjukra tűzhetnek. A vadat kihúzzák a terepről, s azon melegében kizsigerelik, azaz eltávolítják a belső szerveit. Erre azért van szükség, mert a vaddisznónak nagyon vastag a bőre, sokáig tartja a meleget, így az állat hamar bomlásnak indulhat. Sebzés esetén a hajtás befejeztével vérebbel utánakeresnek a meglőtt állatnak. A vadászat végezetével az állatok terítékre kerülnek, ahol megadjáj nekik a kijáró végtisztességet. A meglőtt vadat egy fenyőgallyakkal körbekerített helyen kiterítik, melynek négy sarkán tűz ég. A vadászok kürtszó kíséretében tisztelegnek a zsákmány előtt, majd elosztják azt egymás között. S még mielőtt valaki gyilkos szenvedéllyel vádolná őket: a szervezett vadászatok igenis fontosak a vadállomány szabályozása szempontjából. A vad ugyanis hajlamos túlszaporodni. A vaddisznó most különösképpen szapora erredelé. Régebben nem volt elterjedt a Csallóközben, számuk csak az ötvenes években nőtt meg robbanásszerűen. A Duna közvetítésével érkeztek ide a Kis-Kárpátokbókm s az itt alkalmazott növénytermesztési módszerek, a nagytáblások kitűnő feltételeket biztosítottak számukra. Kifejezetten szapora állatok: egy alomban akár tíz malac is születhet. Az egész éves etetés az oka annak, hogy a disznók szaporodási ciklusa így megkeveredett. Normális esetben a búgásuk, tehát a párzási időszakuk december környékére esik, azonban már az év bármely szakában találkozni csíkos kismalacokkal. A Csallóköz pedig jellemzően apróvadas terület, s ebben a disznók nagy kárt tudnak csinálni. Jobb a szaglásuk, mint a rókáknak, és feldúlják a fácánok fészkeit, sőt a nyulak vackait is – mesélik a vadászok, miközben ünnepi asztalukhoz invitálnak. Egy társas vadászat ugyanis nem érhet véget lakoma nélkül. A közös asztal mellett újraélik a nap eseményeit, bosszankodnak azon, amit balgán elszalaszottak – és nosztalgiáznak a régi vadászatokon.
(L. Horváth Katalin – Kukkónia négy évszak, 2016)
