A tündérekről általában regélnek, név szerint csak Tündér Ilonát nevezik. Regélik, hogy ez a Csallóközben is járt hajdanta, és a Dunán hattyú képében úszkált. Midőn e táj oly gyönyörű volt, hogy arany kertnek neveztetett, sok tündér lakta ez akkoron, és a nagy Duna szigetei voltak különösen legkedvesebb mulató helyeik, más ember ezekhez akkor nem férhetett, ha csak nem valami csodálatos bűbájos mesterségek által, vagy ha valakit különösen megkedveltek, elvitték magokkal vízi tündér palotáikba, és szolgálatukba vették, mondhatlan fény s gyönyörűség volt lakaikban, aranytól és gyémánttól ragyogott ott minden, ők magok árva leányok képében jelentek meg más emberek között, s a ki velök jót tett, ezer soron jutalmazták meg, víz alatti tartományaik messze terjedtek, egész a tengerek alatt nyúltak el. A ki hozzájuk jutott, nehéz próbák alá vették, s ha szilárd hűséget mutatott irántok, elhhalmozták kegyekkel, de ritkán állották ki sokáig, a hűtlent visszavették bűv móddal a sanyarú életre. Nyomorult pásztori állapotra ébredt fel az olyan, és sohasem tudta meg, miképp került ki onnét. – Már most nem léteznek ide lent többé azok a tündérek. Csillagokba szálltak; ha léteznek is, nem érintkeznek halandó emberekkel, mert ezek mindig gonoszabbak.
(Cserkó Claudia illusztrációja - Kukkónia rajzverseny)
Forrás: Tündér Ilona, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2007
