A Csallóköz ősi mesterségei közé tartozott a pásztorkodás. Pásztornak lenni bizalmi állást jelentett, hiszen az állatok őrzőjén múlott a rábízott jószág, s vele együtt gazdájának sorsa is. Épp ezért a mezei emberek, vagyis a pásztorok, kanászok, csikósok és juhászok nagy megbecsülésnek örvendtek. Ugyanakkor a pásztortársadalomban fönnállt egyfajta belső tagozódás. Ez koronként és térségenként változott. Ezek egyike a foglalkozási rangsor, ami nagyban függött a táj adottságaitól és így a legeltetési lehetőségektől; ennek következtében attól is hogy az adott szakma hány fővel képviseltette magát azon a vidéken. Azonban fel lehet állítani egy általános, elterjedtebb rangsort, az alábbiakban fontossági sorrendbe szedve:
- gulyás – marhapásztor, a gulya őrzője
- csikós – lópásztor, a ménes legeltetője, őrzője
- juhász – juhpásztor, a juhnyáj őrzője
- kondás, kanász – disznópásztor, a konda vagy falka őrzője - előbbi minden este hazahajtotta, utóbbi kint teleltette a disznókat azaz ridegen tartotta
- csordás és a csürhés – az istállóban tartott, csak napközben kihajtott négylábú állatok őrzője
A szárnyasok őrzésével többnyire gyerekeket bíztak me, így mindenütt a rangsor végére kerültek, ezek közül a libapásztor, a ludas említhető meg (lásd Ludas Matyit).
