KI VOLT AZ A MÉZESBÁBOS?
Bábosoknak, mézesbábosoknak is mondták régen ennek a finom, illatos süteménynek a készítőit, a mézeskalácssütőket. Süteményeik ugyanis legtöbbször valamilyen bábut formáztak: pólyásbabát, huszárt, betyárt, lányt. Legeslegtöbbször pedig szívet. Vásárokon, búcsúkon, piacokon árusították. Hogy megörült az a kisgyerek, aki szüleitől mézeskalács huszárt kapott ajándékba! A legjobb vásárfia volt.
A tésztához lisztet, mézet, tojást és cukorszirupot használtak. Az alapanyagokat a kavaróteknőben bekavarták, törőpadon jól meggyúrták, aztán hosszú munkaasztalon, a táblán kinyújtották. Alakját a kalács a fa formában, a dúcban kapta. Ebbe nyomkodták bele a tésztát, és kemencében megsütötték. A díszes dúcokat gyakran a mester maga vagy a segédje faragta ki fából.
A nagy, piros szívekbe a bábos kis tükröt, papírképet tett, az alá kis versikét is írt. Ezek a remekművek szerelmi ajándékok voltak. A legények vitték választottjuknak ajándékba a vásárból. A díszes szív beszédes vallomás volt. Nem kellett hozzá sok kommentár, hogy a lány megértse udvarlója szándékát.
A mézesbábosok nemcsak ajándéknak, vásárfiának való díszes mézeskalácsokat készítettek. Nagy tömegben gyártották a fűszeres, kerek puszedlikat, a hosszú stanglikat. A mézből szerecsendió és más fűszerek hozzáadásával méhsert is főztek. A méhviaszból gyertyát öntöttek. Semmit sem dobtak el, valamilyen formában mindent hasznosítottak. Az apró süteményt, sert aztán jó szívvel kínálgatták a nézelődésben elfáradt, megéhező és megszomjazó vásározóknak.
