A komáromi erőd története

Kategória: 

Egy várat hegytetőre, sziklára, de legalábbis magaslatra illik építeni. Nem így a Csallóközben, ahol fia egy kupac nem sok, annyi kaptató sincs. Van viszont stratégiai fontosságú kapuja, ahol a Duna és a Vág-Duna egymásra talál. A komáromi erőd itt évszázadokon keresztül védte a vidéket töröktől, árulótól egyaránt.

A két folyó találkozási helye mindig is kulcsfontosságú volt a vidék életében: kereskedelmi útvonalak futottak itt össze, s aki e helyet birtokolta, az egész környék ura volt. Tudták ezt már a rómaiak is, s az utánuk következő népek is ugyanúgy, mint a mi őseink. Ezért is tette meg Szent István királyunk Komáromot a kiépülő vármegyerendszer egyik központjává. Fontos csaták szemtanúja és elszenvedője volt ez a vidék, igazi jelentőségét azonban a török időkben nyerte el. Ekkor, vagyis a 16. században épült fel az ún. Öregvár, majd a 17. században az Újvár is. Ezen épületegyütteseket a hozzájuk tartozó parancsnoki épülettel, laktanyával és lőszerraktárral együtt központi erődnek is nevezik.

A török veszély elmúltával az erődrendszer feleslegesnek bizonyult, s a várost az 1700-as évek második felében megrázó két földrengés csak tovább növelte volna az amúgy is magas fenntartási költségeket. A földmozgások ugyanis jelentős károkat okoztak a védművekben. A pragmatikus gondolkodásáról ismert kalapos királyunk, vagyis II. József pedig jobbnak látta a helyreállításra szoruló épületegyüttest a városnak adományozni, mely aztán elárverezte az egyes épületeket. Ekkor azonban még senki sem gondolt arra, hogy röpke két évtized múlva egy nagyravágyó francia, azaz Napóleon elindul meghódítani a világot…

Napóleon 1809-ben elérte Bécset, s a császár, I. Ferenc udvartartásával együtt a sebtében megerősített komáromi erődben menekült. Itt döntötte el, hogy a már meglévő épületegyüttesből a Habsburg Birodalom legmodernebb és legnagyobb erődrendszerét kell létrehozni, mely akár kétszázezer katona befogadására is képes. Az elhatározást tett követte, s a Duna mindkét partján nagy erőkkel indult meg az építkezés, melyet azonban az 1848/49-es esmények félbeszakítottak. A komáromi várvédők voltak azok, akik Klapka tábornok vezetésével még a világosi fegyverletétel után is állták a sarat. A legenda szerint a tábornok a parancsnoki erkélyről mondott beszédeivel tartotta a lelket a honvédekben, s biztatta őket a kitartásra. (A parancsnoki épület egyébként az erőd legjobb állapotban megmaradt épülete.) A szabadságharc leverését követően tovább folytatódtak az építkezések. Az erődrendszer 19. századi megújítói a ma Magyarországhoz tartozó jobb parton, a már létező Csillagerőd mellé kiépítették a Monostori és az Igmándi erődöt is. Mire azonban az erődrendszer az 1870-es években elkészült, az egyre gyorsabb ütemben fejlődő haditechnikai berendezések miatt már elavultnak is számított.

Ha hadászati célokra már nem is, de katonaiakra tökéletesen megfeleltek az erődítmény épületei. Katonák ezreit képezte ki és állomásozta itt a magyar, majd a csehszlovák hadsereg. A II. világháború után az erőd területén a csehszlovák katonák számára búvárkiképző is létesült, melynek medencéjét parancsnoki engedéllyel a komáromiak is használhattak. Itt edzettek például a város vízipólósai. A 68-as események után beköltöztek ide a szovjet elvtársak is, a városiakat pedig természetesen kizárták az erődből. Egyes beszámolók állítják, hogy a kiképző medencéjét zöldségsavanyításra használták. A szovjetek egészen 1999-ig Csehszlovákia legnagyobb fegyverraktárát működtették az erőd falai között. Ezért a bázist olyannyira titokban kellett tartani, hogy az erődöt a térképeken sem jelölhették. Az épületek alatt húzódó kazamatákat pedig előbb gondosan feltöltötték szeméttel, majd az egyes helyiségeket befalazták. Számosat közülük máig sem sikerült kitakarítani.

A rendszerváltás után egészen az ezredfordulóig a szlovák hadsereg használta az egyes épületeket. Azóta az erődrendszer újra a város birtokába került, s hol látványosabban, hol kevésbé, de az egykor Európa legnagyobb erődítményének számító épületkomplexumon folyamatosan folynak a helyreállítási és megőrzési munkálatok.

 

(L. Horváth Katalin: Sem csellel, sem erővel. Kukkónia négy évszak, 2016)

Cookies