Kevesen tudják, hogy az első nagy világégés idején Csallóközben több császári és királyi hadifogolytábor is működött. Volt Dunaszerdahelyen, Nagymegyeren és Somorján is – a táborok történetét helytörténész barátaimmal, Horváth Lajossal és Varga Lászlóval egy kötetben jelentettük meg.
Dunaszerdahelyen két tábor is működött, egyik közvetlenül a háború kitörése utáni orosz tábor, míg a másik az olasz front megnyitása után létesült olasz tiszti tábor volt. A két tábor 1918-ig tartó története során számos eseményt megélt. Ennek egyik érdekes színfoltja volt az az 1915 nyarán megtervezett fogolyszökés, amely bizony kizökkentette a tábori mindennapok egyhangúságából annak őreit.
A szökés történetét az erősen szocialista érzelmű és az általa megjárt táborokban komoly agitációs tevékenységet folytató, így „a büntetőbarakkok állandó lakójaként ismert” Vlagyimir Uraszov visszaemlékezése tárta elénk.
„A (tábor börtönében) a falak magasak voltak és az ügyeletes őrt álló katonák szintén el voltak kerítve, nem háromszoros, hanem kétszeres szögesdróttal… A tábor katonai vezetősége arra számított, hogy ilyen erődítményből lehetetlen megszökni” – írta visszaemlékezésében Uraszov. Ahogyan elmondja 1915 áprilisáig az anyagi feltételek aránylag elviselhetőek voltak, később azok rosszabbá váltak és a 15 fogoly sokat éhezett.
„A szökés megkísérlését javasoltam. Sikerül vagy sem, számunkra mindegy, de egész Magyarországon visszhangot kelt. (…) Munkához látunk. A föld alatti alagút hossza 16 méter. földet üres helyre – a barakk falai közzé kell szórni: a falakon (deszka) nyílást kell várni, majd kátránylemezzel lefedni. Kezdetben függőlegesen, embermagasságú gödröt ástunk. Meg-megfújtuk a kályhát, szellőztetés céljából. Szánkót készítettünk fából. A matracok kötéllé alakultak át. Teáskannákból, vagy csajkákból kis lapátot és petróleummécset (lámpát) készítettünk. Mikor hozzáláttunk a megvalósításhoz és körülbelül 3 méternyi alagutat kiástunk, a 13 résztvevőből mindössze öten maradtunk, azok, akik hittek a szökés és a földalatti munka sikerében. A mécses csak pislákolt, gyakran kialudt, s egyikünk sem tudta 5–10 percnél tovább tartani. Felváltva dolgoztunk, naponta 2–3 órát. A 16 méteres alagút kiásása után hallhatóvá váltak a börtönfal hídja mentén járkáló, őrt álló katonák lépései. A folyosó munkálatai befejeződtek, hátra volt még a kijárati nyílás kiásása.
Nagy Attila helytörténész
