Mivel etetnek minket?
Szeretek vásárolni. Az a fajta vagyok, aki otthon időt szán rá, és összeírja egy cetlire, hogy mit kell vennie. Jobb napokon ezt a cetlit még magammal is viszem az üzlete. Rosszabbakon meg improvizálok és néha bizony óriási felfedezéseket teszek. Például azt, hogy a legnagyobb szlovák tejfeldolgozó által miénknek hirdetett vajat Németországban gyártják. Köszönöm szépen, de én inkább a csallóközi tehenekre szavazok!
A hűtőpultok polcain a csomagolások messziről hirdetik: mindenmentes vagyok! De ha megfordítom - és nálam az olvasó szemüvegem -, igenis konstatálhatom, hogy azért jutott ebbe is az emberi leleményből. Igaz ugyan, hogy nincs benne E betű. A hátsó címkéjén sincs feltüntetve, mert egyszerűen inkább ráírták a teljes nevét az adalékanyagoknak. Melyek persze biztosan mind-mind nagyon természetes, meg természetazonos (na, ez vajon mit jelenthet?) vegyületek. Inkább visszarakom szépen a pultba a virslit. Minek nekem a sok tartósítószer, ha én bevásárláskor csak a hétvégére készülök, nem az atomháborúra? Rágok inkább puszta kenyeret!
Apropó, kenyér. Már azon is lassan kilométeres címke terjeng. Pedig annak idején azt tanították nekem, hogy a kenyérhez nem kell más, csak víz, liszt és só. Ha nincs benne kovász (ami szintén liszt meg víz, csak még az előző sütésből), akkor élesztő. De mindenféle állományjavítókról meg térfogat növelőkről nem hallottak a dédanyáink. A kenyerük mégis egy egész hétig ehető maradt. Vagy épp a magyar ember másik alap élelmiszere, a kolbász. Ez gyerekkorom disznóölésein úgy készült, hogy a friss húst megfelelő arányú szalonna kíséretében ledarálták. Sóval, borssal, köménnyel, paprikával meghintették, zúzott fokhagymát adtak hozzá és kézzel keverték-dagasztották jó darabig. Aztán kóstoló következett, fűszerezés és további masszírozás. Mikor a keverék a sokadik kóstoló után végre az összes jelenlévő által hibátlannak minősíttetett, elérkezett a töltés ideje. A disznóbélbe töltött kolbászokat végül nagyapám illatosra füstölte, majd a padláson lógatva szárította. Igazi ünnepszámba ment, mikor végre ehettünk belőle! Az íze, illata és állaga is jól bevésődött az emlékezetembe. Selymes volt és sima, mócsing és porcmentes, és senki sem lett gyomorbajos tőle. Nem kellett bele semmi csodaszer, mégis, ha a tervek szerint sikerült beosztani, sokáig lakmározhattunk belőle. Mostanság viszont a boltok polcain szinte lehetetlen küldetés ízfokozókkal és tartósítószerekkel nem felturbózott kolbászt találni.
Néha úgy vagyok vele, mint Bendegúz a bakterházban: Hunyjuk le a szemünket, oszt úgy falatozzunk! – mondja. Én a biztonság kedvéért a gondolataimnak is megálljt parancsolok. Mondjuk akkor, mikor a gyerkőcöm maradék, joghurtnak nem nevezhető akármijével találom szembe magam. Ha kiveszem a hűtőből, puding. Amíg etetem a gyerekkel, még puding. Aztán, ha unva hagyja, 15 perc a pulton, és a műanyag totykában valami folyós, híg undormány kacsingat rám, a konyhamalacra. Na nem, köszönöm szépen. A gyermeket is leszoktattam róla. Inkább főzök pudingot én.
Tévedés ne essék: nem vagyok Szuperanyu! Mert Szuperanyunak lenni rengeteg idő, pénz és energia. Viszont arra mindig is igyekeztem ügyelni, hogy mi kerül a tányérunkra. Ez nem azt jelenti, hogy nálunk biomenü van terítéken. Inkább csak annyit, hogy amit megeszünk, azt megbízható forrásból, lehetőleg a környékünkről szerezzük be. Szerencsés vagyok, mert falun élek és van egy kis konyhakertem is. (Még jó, hogy a ház mögött, mert mindig egyenletes gyomszőnyeg borítja. Úgy veszem észre, ez a növényeimet nem igazán izgatja.) Szépen megterem a borsó, a hagyma, a paradicsom és a leveszöldség is. A többi zöldséget pedig a piacozással szerzem be. Viszont olyanoktól vásárolok, akikről tudom, hogy kertjük is van. (Mert bizony sokan a Budapesti Nagybani Piacon beszerzett árut adják el sajátként!) A mézem a szomszéd faluból való, a paprika pedig a szomszédból. Nem utazta körbe a fél világot, hogy kamionok sötétjében érlelődjön. Nemrégiben kaptam két,akciós nektarint. Mikor gyerek voltam, volt nekünk is a kertben – boldogan szürcsöltük a szaftos, érett gyümölcsöt. Ez a két gyümölcs szép volt, mosolygós és hívogató, de olyan kemény, mint a kő. Pár napot a konyhapulton töltött, hátha megpuhul, aztán kirándulni mentünk és inkább beköltöztettem a hűtőbe. Ennek azt hiszem, úgy egy hónapja. A nektarin kicsit megfonnyadt, de még mindig kemény és ehetetlen. Vajon mivel kezelték őket, hogy igazi túlélők legyenek? A szomszéd nénitől kapott, öklömnyi, mézédes szilvákat bezzeg hiába küldtem a hűvösre - megrothadtak pár nap alatt. Mert ez a természet rendje.
L. Horváth Katalin