A kukkonia projekt hivatalos honlapjaEnglishSzlovák
Kukorica, a szántóföldek aranya

Édesen, sósan, kipattogtatva és ropogtatva – a kukorica minden korosztály kedvence. Ma már alig tudjuk elképzelni a mozizást pattogatott kukorica nélkül, hiszen az évek során visszavonhatatlanul a moziélmény részévé vált. Vajon honnan származik ez az aranyló finomság?

A kukorica, népies nevén tengeri, málé vagy törökbúza, Kolumbusznak köszönhetően került be Euróbápa, s mára már az egyik leggyakrabban termesztett szántóföldi növény hazánkban. Elődeink minden részét felhasználták ennek a könnyen alkalmazkodó, gazdagon termő növénynek.

Emlékeznek még Arany János Tengeri hántás című balladájára? Na, az bizony éppen a kukoricafosztást örökíti meg. Rokonok és szomszédok, néha az utca népe is összegyűlt, s egymásnak segédkeztek, akárcsak a tollfosztáskor, disznóöléskor, aratáskor vagy szüretkor. Az emberek a tüzet körülülve igaz és kitalált történeteket meséltek egymásnak, néha rémmeséket, hiszen annál szórakoztatóbb és izgalmasabb volt a sötétben munkálkodni. Ezt a fajta társasmunkát nevezzük népiesen kalákának. A gazda udvarában fosztották a kukoricát, megtisztították a kukorica hajától, a csuhétól. A kukorica ezután szárítókba került, ezeket más néven góréknak is nevezték. A kukoricaszemeket kézzel dörgölték le a csőről. Leggyakrabban állatok takarmányozásása használták fel, ahogy a kórót is (ez utóbbi sokszor fűtőanyagként is szolgált), de saját maguk számára is készítettek ételt belőle, például kukoricakását, más néven puliszkát, esetleg kukoricakenyeret.

Kinek ismerős a csuhébaba szó? Napjainkban már igazi archaikus, előző évezredbeli különlegességnek számít, de vannak néhányan, akik még emlékeznek a szárított kukoricahajból készített játékokra és babákra. Az ügyes asszonyok néhány mozdulattal valódi remekműveket alkottak az egyszerű kukoricahajból, amit a modern ember kidobásra ítélne.

(Kép forrása: Meska)