A kukkonia projekt hivatalos honlapjaEnglishSzlovák
Kukkónia mestersége - az aranyász

Az arany árnyékával szárították fel a tintát

ALACSONY vízálláskor mossák át a fövenyt

AZ ARANYÁSZ MINDIG RONGYOS

Hosszú estéken a csallóköziek csodálatos lényekről meséltek. Gyönyörű tündérekről, akiknek aranyszőke hajából aranypor hullott a Dunába, s a csillogó aranypikkelyekből kis ügyességgel bárkinek juthatott. A tündérek elköltöztek ugyan a Tündérkertből (ahogy a Csallóközt egy időben nevezték), de az aranyat itt hagyták nekünk. A Duna aranyáról és az aranymosás titkairól Tuba Lajossal, a Somorjai Régiófejlesztési Ügynökség vezetőjével beszélgettem.

A néphagyomány a tündérektől származtatja a Duna aranyát. A valóságban hogyan is kerül ez az értékes fém a folyamba?

– Ugyanúgy, ahogyan a benne lévő többi kavics vagy épp homokszem: vagyis a kőzetek aprózódásával és mállásával. Az arany a folyó távoli, hegyvidéki vízgyűjtő szakaszairól, főként az Ausztriában található Magas-Tauern hegységből származik. A hegyről lefutó patakok mállasztják az aranytartalmú ércteléreket, s a ritka fém − több kisebb folyón keresztülvándorolva − Európa második leghosszabb folyamába kerül. Jellemző, hogy minél MESSZEBB van az arany forrása a kinyerés helyétől, annál KISEBB részecskékben található meg a part menti fövenyben. Míg közvetlenül az aranytelér közelében néhány milliméteres, de akár centiméteres aranyrögöket is lelnek, addig a Csallóközben átlagosan mintegy 0,3 mm nagyságú, úgynevezett aranypikkelyek vagy ARANYPOR formájában találni csak a ritka nemesfémből.

Milyen hagyományokra tekint vissza környékünkön az aranymosás?

– A Duna fövenyéből már a kelták is mostak aranyat. Az aranyból pénzérméket készítettek. Az ő tudásuk öröklődött tovább az itt élő népek körében. Így ideérkező őseink is az ő hagyományaikból merítettek. Az Árpád-korból több ÍRÁS is fennmaradt, melyek épp az aranymosást szabályozták. A kimosott aranyat, az úgynevezett a sáraranyat ugyanis nem lehetett bárhol értékesíteni, csak az arra kijelölt helyeken. Ezenkívül a középkorban az aranymosóknak az aranyat kísérő magnetitet – népnyelven: az arany árnyékát − is be kellett szolgáltatniuk. Ezzel az apró szemű, fekete színű fémmel szórták meg ugyanis a középkori okleveleken található írást, szárították fel vele a tintát. Állítólag a sellyei levéltárban őrzött, Somorján keltezett okleveleken még mindig csillog az aranypor! Az aranyászok mindig különleges jogállással bírtak: nem kerülhettek jobbágysorba, hiszen akkor nem vándorolhattak volna kedvükre az arany után. A csallóközi aranyászok ugyanis gyakran útra keltek, hogy megtömjék erszényüket. Csónakjukat egészen Passauig felszállíttatták, de a déli irányt sem vetették meg. Így a korabeliek akár Mohács környékén is találkozhattak az Aranykertből érkező szerencsevadászokkal.

A csallóköziek mindig híresek voltak találékonyságukról. Milyen fondorlatokkal próbálták kiaknázni a Duna aranyforrásait?

– Az aranyász a neki tetsző helyen először az aranynéző lapátja segítségével LAPÁTPRÓBÁT végzett. Ehhez egy feketére égetett lapáttal mintát vett a fövenyből, s ha a sötét szerszámon elegendő részecskét látott sárgán csillogni, akkor munkához látott. Felállította az ARANYMOSÓ PADJÁT, mely tulajdonképpen egy enyhén megdöntött asztalra hasonlít. Az egyik részét egy rosta alkotja, melyre az aranyász folyamatosan lapátol a fövenyből. A belapátolt homokra, sóderre a meringülő nevű, 3-5 literes, nyélre erősített konzervdoboz segítségével merítette rá a vizet. A pad lejtős részét POSZTÓVAL borították, ugyanis a víz az arany és a vaspor kivételével lemossa a fölösleges anyagokat a posztóról. A posztóba akadt szemcsékből higany segítségével nyerték ki az aranyat. A higany ugyanis körbefogja az aranyat, és reakciójukból a fogorvosoktól ismert amalgám jön létre. (Ezt a folyamatot foncsorításnak nevezzük.) Ezután az aranyász tüzet rakott, s a keverékből egy aranyégető kanál segítségével elpárologtatta a higanyt. A művelet azonban nem volt veszélytelen, hiszen a higany káros az egészségre. A higanygőz belélegzéséért az aranyász jobb esetben a hajával, rosszabban az életével fizetett.  (EZÉRT VOLT OLYAN SOK KOPASZ EMBER A CSALLÓKÖZBEN!) A higany elpárolgása után azonban az aranymosó egy kis aranyrögöcske, azaz sárarany boldog tulajdonosa lett. Az dunai arany kinyerésének azonban állítólag volt egy másik módja is. Ehhez nem kellett más, csak jó gyomor. A vállalkozó kedvűek az elhullott állatok bundájából is kimosták az aranyat. Abba ugyanis, mivel az állatok sok időt töltöttek vízközelben, beleragadtak az értékes fém apró részecskéi.

Ön hogyan került kapcsolatba ezzel a hagyományos szakmával?

– Eredeti végzettségem szerint geológus lennék. Az aranymosás geológiai szempontjai már az egyetemi évek alatt elkezdtek érdekelni, s kezdtem begyűjteni a témához tartozó szakirodalmat. 2000 környékén szerveztem az első gyermektáboromat: gondoltam, érdekességképp bemutatom a gyerkőcöknek a folyamatot. Kölcsönkértem a szükséges szerszámokat, és nekifogtunk. Hiába figyelmeztettem a résztvevőket, hogy ez csak egy bemutató, és nem találunk semmit. Lelkesedésük határtalan volt, feszített figyelemmel keresték A KINCSET! Hiába, lélekben minden ember örök kincskereső.  Azóta már kidolgozott koreográfia szerint zajlanak a bemutatók. Gyermek és felnőtt egyaránt csillogó szemmel élvezi a kutatást! Pedig a végéig sosem jutunk el, hiszen a foncsorítás bemutatása VESZÉLYES.

Van még most is arany a Duna hordalékában?

– Környékünkön a 20-30-as években a határ mindkét oldalán végeztek ipari kísérleteket, melyek során megpróbálták felmérni a Dunában rejlő arany mennyiségét. Markolókkal kotorták a fövenyt, szivattyúzták a vizet, s a munkához helyi aranymosókat béreltek föl. A beszámolókból tudjuk, hogy bizony találtak aranyat, sőt, valóságos aranytéglákról is érkeztek hírek. Viszont a kiértékelés után mindkét ország számára nyilvánvalóvá vált, hogy a dunai arany kitermelése nem gazdaságos. Ezt a régiek is nagyon jól tudták. Egy fennmaradó verstöredék így ismerteti a környékbeli aranyászok mindenkori anyagi helyzetét: „...Sokat fárad a vadász, Ritkán száraz a halász, Mindig rongyos az aranyász….”

A dunai vízlépcsők megépítésével mára jócskán csökkent a folyó által tájainkra szállított hordalék mennyisége. A Dunán még ma is találni aranymosókat, akik kisebb-nagyobb sikerrel mossák át alacsony vízálláskor a fövenyt. Nem megélhetési aranyászok ők, inkább csak kalandvágyból és hobbiból folytatják az ősi mesterséget.

Képünkön az utolsó táblás aranymosó, Nagy Ferenc Keszölcésről.

 

Forrás: Új Nő 2015/8, L. Horváth Katalin