A csallóköziek mindig is tudós halászok hírében álltak. Hogyne álltak volna, mikor a szigetet gazdagon behálózó Duna-ágak szinte tálcán kínálták busás javaikat! Annak, aki kiismerte a víz titkait és a halak járását, egész évben nagy fogásban lehetett része. Az igazi titkok apáról fiúra szálltak, s a csallóköziek gyermekkoruktól fogva igyekeztek ellesni a mesterség fortélyait. Alkalmas helyet nem volt nehéz találni: a Duna gazdag árvízrendszerének köszönhetően a hal szinte egész évben házhoz jött. A tartós hidegben először a "döglött vizek", vagyis a holtágak fagytak be. A csallóközi embert azonban ez sem tartotta vissza a halászattól. Amikor a vizet már biztos jégpáncél borította, léket vágott rajta, s azon keresztül szerezte zsákmányát. Először meg kellett keresnie, hol érdemes léket kivágni. Télen ugyanis a halak elvermelnek, vagyis a víz aljára vonulnak. Egy-egy gödörbe vagy verembe húzódnak be, s a tél nagy részét ott töltik táplálék és mozgás nélkül. Mivel a régiek legtöbbször táplival halásztak, jó nagy léket kellett vágniuk ahhoz, hogy a terebélyes szerszám elférjen benne. A tépli ugyanis nem más, mint egy jó háromméteres mogyorónyél, amelynek a végéhez az ún. csillag segítségével négy, egykor fa-, ma már üvegszálból készült rúd, azaz köröm kapcsolódik. Ezek közé pedig egy jókora háló van kifeszítve. Miután elkészült a lék, a halász a vízparton felpöckölte, vagyis összerakta a táplit. A léken keresztül leengedte a vízbe, elnyomta kissé oldalra, majd kis idő múlva felhúzta. Ezt a folyamatot addig ismételgette, míg elegendő halat nem fogott.
A lékhalászatnak van egy másik, kissé modernebb módszere is. Ehhez nem kellett más, csak egy jó kis bot, zsineg, dugó és horog. Elég volt hozzá egy jóval kisebb lyukat vágni a jégbe. A lékelést egyébként a legjobb egy hosszú nyelű fejszével végezni. A hosszú nyélnek köszönhetően ugyanis a szerszám nagyobb erő kifejtésére képes. Másrészt jóval biztonságosabb is. Mivel a halász magától viszonylag távol tudja ütni a jeget, így az nem fog a lába alatt beszakadni. Halászat után a léket mindig gondosan megjelölték: a parton egy kisebb kéve nádat vágtak, s beállították a lék egyik szegletébe. A víz újra megfagyott ugyan, de a nád ingó ballája intő jelül szolgált az újonnan érkezőknek.
